Miss Kittin

Biográfia

Miss Kittin, alias Caroline Hervé lassan már vagy másfél évtizede szórakoztatja a publikumot a maga mindig izgalmas és érzéki produkciójával, más kérdés, hogy a világ jórészt csupán eme "nullás" évtized elején ismerte meg nevét.
A franciaországi Grenoble-ban 1973-ban született Hervé kisasszony a maga részéről megtett mindent a befutás érdekében: már 1991-től magával ragadta a hardcore-rave partyvilág, 22 évesen (mintegy sutba dobva képzős tanulmányait) maga is dj-zni kezdett, ám előbb fordulnia kellett egy kicsit a (kül)világnak is ahhoz, hogy igazán sokan legyenek kíváncsiak a dolgaira.
Speciel a remek szimatú dj Hell gyorsan felfigyelt a Moszkvától Chicago-ig turnézgató lemezlovasra - marseilles-i találkozásukat követően nem sokkal (már 1998-ban!) megjelent a legendás Champagne! EP Hell saját International DJ Gigolo kiadójánál. Az alkotótárs itt is, mint ahogy még éveken át, a honfitárs The Hacker azaz Michel Amato volt: közösen készítették, szintén a DJ Gigolo-nál, első nagylemezüket is, még 2001-ben (a kevéssé meglepő First Album címen).
Menet közben szinte minden szerzeményük valóságos himnusszá avanzsált az akkor bontakozó electroclash szcénában - különösen a Frank Sinatra című látszólagosan léha műdarab, illetve a programadónak is tekinthető, totál retro 1982. Ráadásul hamarosan Miss Kittin lett a műfaj kis csalogánya, mikor olyan dekadens elektrodiszkó bombaslágerekhez adta a nevét, mint az utóbb Tiga által is feldolgozott Madame Hollywood, vagy éppen a Silver Screen (Shower Scene) egyaránt Felix Da Housecat-től, a Rippin Kittin Golden Boy elővezetésében, vagy a Sven Vath-tel közös Serge Gainsbourg-feldolgozás, a Je T'aime.

2004-ig kellett várni első saját szólólemezére: az I Com-on egy érett, minden műfajt a maga súlyán és a maga helyén kezelő művészt hallhatunk, aki remekül eljátszik stílusokkal és kategóriákkal - ennek hála pedig a hallgató egy percig sem unja el az albumot. Nem is csoda, ha egyszer olyan dalok (s ezt vegyük szó szerint!) sorakoznak rajta, minta dühös elektropunk, címében is játékos Meet Sue Be She, az önreflexív és önironikus, zeneileg finoman minimalista Allergic, vagy a még ennél is reflektáltabb és offenzívebb Requiem For a Hit.
Külön ajándék, hogy e mellé számos finom, sokszor dub vagy ambient hatású darab is befért (a Happy Violentine különösen gyönyörű), s akkor még nem is beszéltünk a nyolcvanas évek legendás francia elektropop bandája, az Indochine 3ème Sexe-ének feldolgozásáról. A következő években azután Miss Kittin szorgalmasan járta a világot, mint előadó és dj (amúgy Grenoble-ból már 1996-ban Genfbe költözött s csak ez után jött Berlin, majd Párizs), közben szorgalmasan írta a dalokat, hogy ez év elejére megszülessen a várva várt második lemez, a Batbox.
Az új album meghallgatása után annyi biztos, hogy egy cseppet sem fáradt meg az évek során - ez bizony tizenhárom bomba szám, jórészt arra valók, hogy az ember alaposan szétüsse velük a fejét, a maradék meg pont jó lesz borogatásnak. A denevéres-lidérces borító által is sugallt kvázi gótikus hangulat persze csak merő (ön)irónia - a boszorkányos-vámpíros-savazós nyitószám (Kittin Is High) nyilvánvalóvá teszi: Mademoiselle Hervé csak addig játszik el a dark-goth elektronikával, amíg van mit kiforgatnia rajta.

De ami igaz, az igaz: a játékot remekül űzi - már a címadó Batbox finoman lüktető, majdnem laza, funky elektropopja helyreteszi a dolgot, meg a hallgatót. De ha azt hinnénk, hogy ezzel abbahagyta, hát tévedünk: a Grace ugyanilyen lelkesen merít a kissé setét poszt-punk univerzumból (simán mellé lehetne tenni egy Joy Division vagy egy Siouxie & The Banshees számot), az erre következő, a rockandroll-szubkultúrát finoman piszkálgató Solidasarockstar meg lassan és vészjóslóan hömpölyög előre, mintegy a Professional Distortion jogos folytatásaként.

A legdilisebb, a publikumot azonnal önfeledt rángatózásra késztető elektropunk partysláger kétségtelenül a Barefoot Tonight - ezzel mintegy kontrasztban szinte rezervált hangon kántál a nehéz pop/rock/elektro pálya megkívánta szerepekről. De bír ő idézni Luke Vibertet (Play Me a Tape), EBM-et (Pollution Of The Mind - ezt speciel majdnem éteri énekhangon), megy neki a house is (Metalhead) - tud agresszív és hangos is lenni, éppúgy, mint finoman visszafogott.

Csak megunni nem tudja az ember. Mi több: egyre jobban várja, hogy a művésznő klasszikus élő produkcióban is megmutathassa, mint üvölti/alázza le a gépet.